06.fejezet - Mindennek van rossz oldala

Sziasztok! Ezt a részt sem sikerült túl hosszúra írnom, de azért remélem tetszik majd. Kicsit elszomorított, hogy a kommentek és a pipák száma csökkent. Örülnék neki, ha kicsit aktívabbak lennétek főleg, hogy lett két új rendszeres olvasóm. Köszönöm mindenkinek, jó olvasást!

Tori*

Szemeimet kinyitottam, és rögtön azután, hogy megpillantottam a fehér mennyezetet, az örömtől könnybe lábadtak szemeim. Balra fordultam, ahol megláttam anyát. Kezeit szája elé kapta, a sírást fojtotta vissza. Széles mosollyal megölelt, aztán az orvos kitessékelt mindenkit. 
-Hogy érzi magát? - lépett mellém 
-Mindenem fáj. - vallottam be 
-Ez természetes. Még néhány napig fog is, addig bent tartjuk kivizsgálásra. A ma estét még itt tölti, de holnap átszállítjuk egy másik kórházba. - közölte a számomra rossz hírt
-Miért? - lepődtem meg
-Mert kell a hely a többi sürgős esetnek. Nyugodjon meg, nem kell sokáig bent maradnia, ha olyan szépen gyógyul, mint eddig. - nézegette a kórlapomat - A mai nap még semmiképp ne menjen ki a teremből. Holnap a vizsgálatok és átszállítás után viszont nyugodtan kimehet a kórház területére, csak ne maradjon túl sokáig.
-Rendben. - jeleztem apró bólintással, hogy felfogtam hallottakat
-Még holnap bejövök egy vizsgálatra az ágszállítás előtt. Pihenjen és igyon sokat.
-Rendben, köszönöm. - hálálkodtam, miközben elhagyta a termet
Nem örültem ennek az átszállításnak. Ha holnap elmegyek innen, Harry nem fogja tudni hol vagyok és így nem találkozhatunk.
Anyáék azonnal elfoglalták a kórtermet, mindenki szívéről hatalmas kő esett le, akárcsak az enyémről.
-Hogy vagy, kicsim? - érdeklődött anya
-Jobban. - füllentettem kicsit
Igazából pocsékul voltam. Mindenem fájt, ennek fejében pedig még Harryt sem láthatom. Rosszabb nem is lehetne. De hiszen van. Lebénultam, szóval ki tudja meddig egy székben fogok élni. Az életem katasztrófa.
-Mit mondott az orvos? - lépett az ágy végébe Luke
-Holnap átvisznek egy másik kórházba, hogy ne foglaljam a helyet a sürgős esetektől. - adtam tudtukra
-Mikor? - lepődött meg apa
-Nem tudom. - válaszoltam bizonytalanul - Az orvos azt mondta, előtte még bejön megvizsgálni.
-Rád fér a pihenés. Hozzak valamit a büféből? - kedveskedett Nath
-Nem, köszi. - utasítottam vissza - Menjetek haza, pihenjetek. Eleget voltatok már bent.
-Nem, én nem mozdulok innen. - mondta határozottan anya
-Menjetek már, minden rendben lesz. - néztem rá kérőn - Ha baj van, majd úgy is felhívnak, de nem lesz semmi gond.
-Jól van. - sóhajtozott anya - Szólj, hogy hívjanak fel, mielőtt átvisznek.
-Oké. - bólintottam nagyot
-Szia, kicsim. - puszilgatott
Mindenki, Lukeot leszámítva adott egy puszit. Ő csak megölelt, és még ez is nagy szó tőle. Végig néztem, ahogy mindenki itt hagy. Ezt akartam. Egyedül lenni a csendes teremben. Rettentő érzés volt, hogy lábaim felmondták a szolgálatot. A csuklómra tekert nyakláncot kézbe vettem. A medálját, ami egy papírrepülőt ábrázolt, szemügyre vettem.
Elmosolyodtam, ami után rögtön záporként tört rám a sírás. Nem tudtam felfogni, hogy hónapokig nem tudok majd lábra állni. Szörnyű ebbe bele gondolni. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy nem is egy ember támogat. Ott vannak a szüleim, az öcsém, Nath és Lea. Valamint Harry, akiről még mindig nem tudok semmit. Próbáltam elképzelni, vajon milyen lehet. Nekem viszont nem számítana, ha egy stréber és esetleg csúnya srác lenne. Mellettem volt a legnehezebb éjszakákon úgy, hogy semmit sem tud rólam. Itt volt, amikor már senki és engem most csak ez érdekel. Viszont könnyedén megtörténhet, hogy nem lesz rá többé alkalmam, hogy nyugtató hangját hallgassam. Előfordulhat, hogy már soha nem érzem puha kezét és nem marad tőle másom, csak egy nyaklánc. Sírásom nem csillapodott, mivel arra gondoltam, talán sohasem ismerem meg őt. Ennek érdekében próbáltam nem rá gondolni, nem akartam, hogy valami bajom legyen, esetleg belázasodjak, vagy infúzióra kössenek.
Mély levegővétellel próbáltam magam nyugtatni és arra gondoltam, hogy pár nap múlva végre haza mehetek. Viszont ez sem sokat segített. Csupán annyit, hogy alábbhagyott a sírásom. Egész este nem aludtam semmit. A gondolataimba merülve töltöttem az éjszakát. Sírtam és folyamatosan Harryn gondolkoztam, miközben a tőle kapott nyakláncot nézegettem.

Luke*

Mindenki szívéről hatalmas kő esett le, amikor Tori végre magához tért. Anya sírt is örömében. Nem tudtam elönteni, Tori szeme a boldogságtól, vagy a fájdalomtól könnyes, de valószínűleg kicsit mindkettő. Furcsa volt az ébredése, az orvos szerint is. Minden bizonnyal az állt a fájdalom hátterében, hogy rengeteg zúzódás most kezdett el neki ténylegesen fájni, a gyógyszerek hatása pedig elkezdett gyengülni.  
Szörnyű volt őt kómában látni és most sem a legfelemelőbb érzés rá nézni. Azt hiszem a leginkább az esik majd nehezére, hogy megbirkózzon a sajnálkozó szempárokkal. Sosem szerette, ha valaki sajnálta. Eddig mindig ő volt az állandóan mosolygós lány, annak ellenére, hogy anyával szinte folyamatosan veszekedtek. Ezek után pedig elképzelésem sincs, hogy fog viselkedni.
-Jól vagy? - emelte kezét vállamra anya
-Persze. - mondtam kissé bizonytalanul 
Miután haza értünk, mindannyian lefeküdtünk kicsit pihenni. A nagyi mindenképp be akart menni Torihoz, de megbeszéltük, hogy majd reggel bemegyünk együtt, amikor átszállítják. 
Örültem, hogy a nagyiék itt vannak, de néha megfojtott a törődésével. 
Figyelmem az ajtómat érő kopogás felé emeltem, majd beinvitáltam az illetőt.
-Szia. - nyitott be Lea
-Szia. - erőltettem mosolyt az arcomra
Besétált, majd leült elém törökülésben.
-Tudom, mindenki arra kíváncsi mi van Torival és ezt nem most nem rosszindulatból mondom, mert engem is nagyon érdekel. De te hogy vagy? - kérdezte őszintén
-Pocsékul. - sóhajtottam nagyot - De majd csak átvészelem valahogy.
-Ha bármiben kell segítség itt vagyok, ahogy Nath is.
-Köszönöm. - hálálkodtam - És te hogy érzed magad?
-Rettentő nehéz. Az utcán minden ismerősünk megkérdezi, hogy mi van vele. Tudod milyen szörnyű elmesélni, hogy végig nézted, ahogy elütik a barátnődet? - tört ki könnyek közt - Hülye vagyok, persze, hogy tudod, hisz a nővéred. 
-Héé, Lea, nyugi. - vettem tenyereim közé kezeit
Vett egy mély levegőt, majd próbált lenyugodni.
-Sírj, csak ne beszélj. Nem akarom, hogy valami bajod legyen.
Ekkor zokogni kezdett. Közelebb húzódtam hozzá és megöleltem. Mindig közel álltunk egymáshoz, hisz sokat volt itt és már nem egyszer beszélgettünk. Őrült személy volt, de ez tetszett benne a legjobban. Viszont fiatalabb vagyok, és kétlem, hogy többnek tekintene a barátnője öccsénél. 
Hosszú percekig sírt a karjaim közt, mígnem hirtelen felegyenesedett és törölgetni kezdte a szemeit.
-Haza kísérlek. - jelentettem ki
-Nem kell, megleszek. - ellenkezett
-Nem kérdés volt. - mosolyodtam el
-Köszönöm. - sóhajtott nagyot
Szóltam a szüleimnek, hogy nemsokára jövök, majd elindultunk. Nem lakik messze, de így sokkal nyugodtabb voltam. Tudtam, hogy épségen haza ér és nem csinál semmi őrültséget.
-Sajnálom, hogy így kiborultam. - kért elnézést
-Most mindenkinek nehéz, szóval hidd el, ezért nem kell bocsánatot kérned. - mondtam megértően
-Tudod, nem ilyennek ismertelek. - mondta elismerően - Erős vagy.
-Én sem ilyennek ismertelek. Nem hittem, hogy szoktál sírni. Mindig olyan vidám vagy.
-Többet sírok, mint hinnéd. - mondta kissé letörten
-Attól tartok, Tori is többet fog, mint gondolnánk. - mondtam aggódva
-Tori is rendkívül erős, ezzel szerintem nem lesz baj. Tény, hogy néha sírni fog, de ez érthető.
-Igen, de nem akarom, hogy magában tartsa. Sosem sír előttünk és ez nem jó.
-Hidd el, meg fog nyílni. - mondta magabiztosan
-Remélem. - sóhajtottam nagyot
Elkísértem Leát az ajtóig, majd megvártam, míg előkeresi a kulcsot. Ahogy elfordította a zárat és kész volt elmenni, nem bírtam tovább.
-Lea. - szólítottam meg
Érdeklődő arckifejezéssel megfordult én pedig felé léptem. Arcát kezeim közé fogtam, majd hosszú csókot leheltem ajkaira.

Harry* 

Alig várom, hogy végre megint Londonban lehessünk. Persze imádom a közönségünket és a fellépéseket, de szeretném meglátogatni Victoriát. Tudni akarom, mi van vele. Lehet, hogy még mindig kómában van. Ennek tudom, nem kellene örülnöm és nem is örülnék neki, de, ha felkel és hamarabb kiengedik, minthogy újra bemehetnék hozzá, azt nem tudnám feldolgozni. Ha nem is beszélhetnék vele, legalább látni szeretném, hogy már jobban érzi magát. 
-Kész vagy? - nyitott be Liam
-Persze. - álltam fel
Ez lesz az utolsó koncertünk, holnap reggel visszarepülünk Londonba. 
-Hogy vagy? - kérdezte Zayn a színpadra sétálás közepette
Arcomra felfestettem azt a hatalmas műmosolyt, amit az elmúlt három napban, majd a rajongókra nézve integetni kezdtem. Zayn követte a mozdulatsorom, mindeközben a közönség egyre hangosabb lett.
-Fogjuk rá. - vontam vállat - Jobban érdekel most, hogy mi van vele.
-Elhiszem. - veregetett vállba - Kitartás, már csak egy nap.
Egy mosolynak nem mondható, de hálaként szolgáló szájhúzást eresztettem felé. Lassan én is csatlakoztam a többiekhez, akik kicsit előrébb jutottak, míg Zayn és én váltottunk néhány szót. 
A hangulat megint csak fergeteges volt, ahogy minden más koncerten. Még mindig hihetetlen, hogy eljutottunk eddig. Nem hiába mondják ránk, hogy az a banda vagyunk, akik elveszítették az X-Faktor, helyette pedig megnyerték a világot. Fantasztikus érzés tudni, hogy felnéznek rád. Viszont hiába mindez, ha nem lehetek felhőtlenül boldog. Hisz nem mehettem be Victoriához, csak úgy, hogy megbizonyosodtam róla, hogy senki nem fogja tovább kürtölni. 
Nem a legfelemelőbb érzés, amikor azért nem kerülhetsz közel valakihez, mert félsz attól, hogy a média a nyakára akad. Vagy mert attól tartasz, hogy a rajongók támadni fogják és ezért elhagy. Mindez azért, mert híres vagy. Szóval, ugyanúgy, ahogy mindennek van jó oldala, mindennek van rossz is.
-Mi van veled? - lépett mellém Niall aggódó tekintettel
-Semmi. - füllentettem
-Biztos? Olyan, mintha nem is itt járnál.
-Nyugi, semmi bajom. - nyugtatgattam
 Pedig valóban nem a koncerten voltam. Csak arra tudtam gondolni, hogy holnap újra láthatom Victoriát.

Minden perc egy órának tűnt a repülőgépen ülve. A srácok még mindig nem tudnak semmit, Zaynt leszámítva. Nemsokára haza érünk és nem érdekel, hogy mennyire fáradt vagyok, látni szeretném őt.  
Ha viszont a srácok nem fogják megérteni, hogy miatta késtem és miatta vagyok mostanság ennyire figyelmetlen, nem tudom mihez fogok kezdeni. Igaz, erre kicsi az esély, de minden eshetőséget számba kell vennem. Soha nem vártam még ennyire, hogy haza érjünk. Mindenki azonnal haza ment, hogy pihenjen. Én viszont csak lepakoltam a cuccaimat a szobámba és indultam is a kórházba.
-Hova mész? - állított meg Louis
-Most nem érek rá. - mondtam sietősen - Később mindent elmondok, de most mennem kell.
Vissza sem néztem, kirohantam az ajtón. Fogtam egy taxit, amit azonnal a kórház felé irányítottam. Nagyon remélem, hogy senki nincs bent nála és betudok menni hozzá. Annyira jó lenne már tenyereim közé zárni apró kezét és nyugtató puszikkal hinteni.
Ahogy megérkeztünk az úti célhoz, a taxis kezébe nyomtam a pénzt, majd azonnal a recepcióra rohantam.
-Jó estét. - üdvözöltem a nővért - Victoria Reed-hez jöttem.
Türelemre intett, majd a számítógéphez fordult. Bepötyögött valamit, majd néhány pillanattal később felém fordult.
-Sajnálom, nincs ilyen beteg a nyilvántartásunkban.