05.fejezet - A nyaklánc

HelloEmberek!Nagyon örültem, hogy az előző rész is ennyire tetszett és a pipák száma is növekedett. Remélem most is meg lesztek elégedve velem és aktívan kommenteltek és pipáltok. Jó olvasást!:)

Harry*

-Szia. - léptem be a kórterembe
Óvatosan bezártam magam mögött az ajtót, majd elfoglaltam helyem a széken. Apró kézfejét tenyereim közé zártam. 
-Van egy rossz hírem. - mondtam bánkódva - Néhány napra el kell mennem, de ígérem sietek vissza és mindent bepótolunk. Hidd el, szívesebben maradnék itt veled, de nem tehetek mást. De most itt vagyok. - mondtam nyugtatóan
Apró puszikkal hintettem be tenyereim közé zárt kezét, de a gépek ennek ellenére is csipogással jelezték, hogy szíve gyorsabban ver.
-Adok valamit, hogy addig is itt legyek veled.
Lassan elengedtem kezét, majd felálltam. Levettem a nyakláncom, aminek medálja egy papírrepülőt ábrázolt és kézbe fogtam. Nem akartam azzal vacakolni, hogy a nyakába akasztom, így lazán rátekertem a csuklójára és összecsatoltam. Hirtelen ötlettől fogva énekelni kezdtem neki, hogy tudja, bármi történjék, visszafogok jönni hozzá.
-I don't even care if I know you. I'll be coming back, I'll be coming back for you one day. - énekeltem 
át Example és Calvin Harris közös dalát - Ezért még biztos visszajövök.
Visszasétáltam az ágy másik oldalára, majd megfogtam a kezét. Ahogy rá pillantottam, elmosolyodtam. Végig simítottam arcán, majd egy puszit nyomtam a homlokára.
-Mennem kell, de ígérem sietek vissza. - mondtam nehezen
Mosolyogva hagytam ott, pedig nem akartam. Legszívesebben mellette maradtam volna addig, míg fel nem ébred. Rettentő sokáig tartott elhagynom a kórházat. Minden lépésnél egyre inkább vissza akartam menni. El sem hiszem, hogy ez történt. Bejárok a kórházba egy lányhoz, akiről semmit sem tudok. Gondolatmenetemet a telefonon csörgése zavarta meg, amint beültem az autóba. Felvettem, majd elindultam.
-Hallgatlak. - szóltam bele rögtön a zöld gomb megnyomását követően
-Merre vagy? Rád várunk. - hallottam meg Louis kissé türelmetlen hangját
-Jövök már, nyugi. Tíz perc és ott vagyok.
Lecsaptam a telefont, majd tovább vezettem. 
Végül a tíz percből lett bő negyed óra. Mindenki türelmetlenkedve állt a magángépünknél, amikor megérkeztem. Fáradtak voltak, ebből kifolyólag megértem, hogy dühösek rám, de ez a tíz perc nem a világvége. Elvégre nem késünk el sehonnan. 

Ahogy megérkeztünk Houstonba, tudatosult bennem, hogy három éjszakán át nem fogom őt látni. Már programmá vált, hogy bemegyek hozzá, mesélek neki kicsit, és eljövök. Lehet, hogy legtöbbször már aludt és semmit sem hallott, de nem izgat. Csak bent akarok lenni vele és fogni a kezét. Ott akarok lenni, amikor felébred. Szeretném, hogy engem lásson meg elsőnek. Lehet, hogy önző kérés, de ez az egyetlen vágyam jelenleg. Azt leszámítva, hogy mellette szeretnék lenni most is. 
-Hol a fenében voltál? - vont kérdőre Zayn
-Azóta, hogy megjöttünk, nem mozdultam el innen. - néztem körbe az ágyon
-Azelőtt, hogy elindultunk. - fejtette ki
Nos, erre nem készültem fel, ugyanis nem hittem, hogy ilyen sokáig tart majd elköszönnöm Victoriától. Ötletem nem volt, mit kellene mondanom. Végül is, a srácokkal mindent megbeszélek, remélem véletlenül sem fogják kikotyogni senkinek. 
-Elmondom, de ígérd meg, hogy senkinek nem mondod el. - kértem meg
-Kezdesz megijeszteni. - viccelődött
-Most komolyan. - nevettem
-Persze, tudod, hogy bízhatsz bennem.
-Emlékszel Josh bulijára?
-Nem igazán. - húzta a száját - Az első néhány kör megvan, de utána teljes képszakadás.
-Nem, még azelőtt, hogy odaértünk. Bementem egy kávéért a Relax-be. Ez még rémlik?
-Oh, igen. - mondta kis gondolkozás után - Akkor szívesen felképeltelek volna.
-Tudom, nem csak te. - nevettem - Szóval bementem és míg vártam a kávém, a színpadra pillantottam. Megláttam egy vörös hajú lányt. Mivel siettünk és ő még énekelt, nem tudtam leszólítani. A részeg Josh tanácsára viszont nem sokkal később újra elmentem a kávézóhoz. Addigra viszont az utca le lett zárva.
-Valami baleset volt, nem? - kezdte kapisgálni a dolgot
-De. - bólintottam nagyot - Mint az később kiderült, azt a vörös hajú lányt ütötték el, akivel beszélni akartam, de akkor ezt még nem tudtam.
-Jézusom. - rémült meg - Túl élte?
-Igen, szerencsére. Ezután nem sokkal Niall behívott minket Theo születése miatt. Lementem neki egy kávéért. - folytattam a sztorit
-Oda voltál egy ideig. - mondta gyanakvóan
-Igen, okom is van rá. A lépcső fordulóval szemben megláttam a kórteremben a vörös hajú lányt. Én csak ekkor jöttem rá, hogy ő volt az áldozat. A döbbenettől elejtettem a kávét így le kellett mennem másikért, ezért tartott sokáig, de ez most lényegtelen. - hadartam az utolsó szavakat - Akkor este visszamentem a kórházba, de nem engedtek be. 
-Várj, akkor nem is bárba mentél esténként, hanem a kórházba? - esett le neki a történet
-Pontosan. Te egy zseni vagy. - csaptam össze a tenyerem
-De órákon át ott voltál?
-Nem, eleinte csak arra a fél órára, míg az öccse és az anyja hazamentek. Aztán beengedtek hozzá és nem vettem észre, milyen régóta mesélek neki. - mosolyodtam el - Ki kellett venni az egyik veséjét, megrepedt két csigolyája, eltört a kulcscsontja és beverte a fejét, aminek következtében komába került.
-Várj, akkor bementél hozzá és beszéltél neki? - hitetlenkedett - És ha nem is hall téged?
-Az sem érdekelne, de egyébként hall. - mondtam mosolyogva - Első alkalommal, amikor bent voltam, megszorította a kezem.
Zayn arcára széles mosoly húzódott, örültem, hogy ezt kiadtam magamból. Már csak a többiekkel kell megértetnem, hogy ezt senkinek nem adhatják tovább.
-Miért akarod titkolni ezt az egészet?
-Ezt még kérdezed? - förmedtem rá - Ha bárki megtudná, nem lenne egy nyugodt percük sem. Nem akarom, hogy miattam a média felbolygassa az életüket, van így is elég bajuk.
-Igaz, de ez így sokkal nehezebb lesz.
-Tudom. - sóhajtottam nagyot

-Kész vagytok? - nyitott be Paul
-Jövünk, egy pillanat. - intette türelemre Liam
Lou még az utolsó simításokat végezte Zayn haján, aki csak azután állt fel a székből, hogy alaposan szemügyre vette magát. Az ajtó hiába volt zárva, a fülsüketítő sikongás behallatszott. Imádom ezt csinálni, de a rajongók néha kiakasztanak. Szörnyű, hogy egy perc nyugtunk sincs, mindig tudnak minden lépésünkről. Arról nem is beszélve, mennyi pletyka üti fel a fejét. Rengetegszer eljátszok a gondolattal, mi lett volna, ha nem juttatnak tovább a bandával. Olyan sok kérdésre nem kapok így választ. Sosem tudom meg, mi lettem volna, ha nem alakul meg a banda. Sosem tudom meg, hány híres emberrel találkoztam volna csak úgy véletlen. Vagy például azt sem tudom meg most már soha, ki kedvel őszintén azért, aki vagyok, és ki azért, aki nem vagyok. 
Hisz nem vagyok egy felvágós sztár, aki mindig a figyelem középpontjában szeretne lenni. Én legalábbis nem érzem, hogy az lennék. Rengeteg ember van a családomon, és a bandatagokon kívül, akik őszintén kedvelnek azért, aki vagyok, de mégiscsak benne van a pakliban, hogy talán közrejátszik az egészben az, hogy híres vagyok. 
Ahogy felszaladtunk a színpadra, a közönség egyre hangosabban kántálta a nevünket. Egymás szavaiba vágtak, érthetetlen volt, ki mit mond. Nekünk viszont ez volt az álmunk. Újabb telt házas koncert. Fantasztikus rajongótáborunk van. A színpadon általában mindig kikapcsol az agyam, nem gondolkodok, csak énekelek. Ez ma este viszont valahogy mégsem sikerült. A dalok közti szünetekben azon aggódtam, hogy Victoria talán felébredt. Nem is ez zavar a legjobban, hanem az, hogy nem akar majd látni. Nagyon remélem, hogy lesz alkalmam legalább még egyszer találkozni vele.

Tori* 

-Szia, kincsem. - hallottam meg anya nyugodt hangját - Van egy meglepetésünk.
Néhány másodpercig csend lepte be a szobát, majd éreztem, ahogy egy kéz végig simít a hajamon és egy puszit nyom a homlokomra. Azonnal felismertem apa kezét. Ettől rettentő boldog lettem. Az viszont elkeserített, hogy erről a homlokpusziról eszembe jutott Harry. 
-Szia, drágám. - köszön utólag apa - Jöttem, amint tudtam, de lemaradtam az utolsó járatról, így várnom kellett. 
Mondtam volna, hogy semmi gond, de nem tudtam. Még mindig őrjítő ez a tehetetlenség. Hiába volt bent velem apa is, akit már hónapok óta csak képernyőn keresztül láttam, nem tudtam arra figyelni, amit mond. Azóta, hogy Harry elment, csak az jár a fejemben, hogy hol lehet. Ami viszont fontosabb, hogy mikor jön vissza. Igaz, mindennap bejönnek hozzám anyáék, a nagyiék, és ha idejük engedni, Lea és Nath is. Ez viszont más, hisz őket régóta ismerem. Harryről viszont a nevén kívül semmit sem tudok és meg akarom őt ismerni. Tudni akarom, miért áldozza rám az idejét, és hogy mit akar tőlem. Ezt viszont nem tudom addig kideríteni, míg fel nem ébredek és be nem jön hozzám. Gőzöm sincs, mi lesz, ha felébredek, és azelőtt engednének haza, hogy újra bejönne hozzánm. Hogy foogm megtalálni, ha csak a nevét tudom? Igaz, eddig minden vágyam az volt, hogy végre felébredek, de addig nem akarok, míg Ő nincs mellettem. Vagyis ez nem teljesen igaz. Még mindig fel akarok ébredni, akár ebben a percben is. Csak azt akarom, hogy mielőtt elhagyom a kórházat, találkozhassak vele. Ha nem is lenne rá esélyem, hogy beszéljünk, legalább had vethessek rá egy pillantást. Már tényleg beleőrülök abba, hogy elképzelésem sincs a kinézetét illetően. 
-Bocsi, a késésért, volt egy kis dugó. - hallottam meg Lea sietős hangját
Megnyugodtam, hogy nem kell csak azt hallgatom, ahogy anya és apa beszélgetnek. Nagyon szeretem őket, de mégiscsak kellemesebb velem egykoruakkal beszélgetni. Anya amúgy se tud, csak a munkájáról tásalogni, amihez én viszont nem igazán értek. Úgy hallottam Lea és Nath is üdvözölte aput, majd kérdezgettek tőle, milyen volt ezúttal a misszió. Apa leklesen válaszolgatott, minden kíváncsiságukat kielégítette. Luke nagyon csendben volt, de nem tudtam rá kérdezni, hogy mire fel ez a hallgatagság. Abban sem voltam már biztos, hogy még ben van egyáltalán. 
Éreztem, ahogy valaki megfogja a csuklóm, majd piszkálni kezdi a kapott nyakláncot. Vagyisazt hiszem nyakláncot kaptam Harrytől. Gőzöm sem volt, ki látta meg, de volt egy olyan érzésem, hogy az öcsém az.
-A nyakláncot mióta hordják csuklóra tekerve? - hallottam meg Luke hangját
Fáradt volt és rekedt. Vagy lebetegedett, vagy nem túl sokat aludt az éjjel. Szerettem volna mellette lenni, de nem tudtam. Nem tudtam őt úgy támogatni, ahogy ő engem és ez bántott. Sok minden bántott jelenleg. Nem tudtam azok mellett lenni, akik mellettem. Nem tudom elmondani nekik, mennyire szeretem őket és nem tudom megköszönni nekik mindazt, amit értem tettek. Lehet nem is lesz már rá alkalmam, hisz ki tudja, mikor ébredek fel. Vagy, hogy fel fogok-e egyáltalán. Ez még sosem foglalkoztatott ennyire. Tény, hogy mindennap elgondolkozok rajta, de ennyire még nem tettem. Azóta, hogy Harry nem látogat, folyton ez jár a fejemben. Hogy talán sosem tudom meg, ki is ő, és miért jár be hozzám.
-Vegyétek le róla, nehogy baj legyen belőle. - szólalt fel anya
Nem akartam, hogy leszedjék rólam az egyetlen dolgot, ami megmaradt Harrytől. Ahogy Luke a láncért nyúlt, hátam ívbe feszült. Minden fájdalom, amit eddig nem éreztem, úgy hasított belém, mint még soha. A szemem könnyezni kezdett, kezeim ökölbe szorultak. Anya idegesen rohant orvos után, én pedig néhány perc múlva kaptam egy injekciót, feltételezem fájdalom csillapító, vagy nyugtató lehetett. Ahogy testem ismét visszahelyeztem az ágyra, fel sem tűnt, hogy mozgok. Szemeimet kinyitottam, és rögtön azután, hogy megpillantottam a fehér mennyezetet, az örömtől könnybe lábadtak szemeim.