02.fejezet - Mindenki a kórházban

HelloMindenki! Sajnálom, de az előző résznél nem volt időm "bemutatkozó" szöveget írni, de most pótolom. Mivel a kép is elmaradt, kárpótlásképp kettőt hoztam. Csak azt szeretném tudatni veletek, hogy a fejezetek felkerülése itt is a kommentek számától függ. Jobban mondva attól, mennyien várjátok. Ha azt látom, hogy kicsit kevesen, de hosszan írtatok, akkor felteszem. Fordítva is, szóval, ha sokan keveset írtok, szintén felkerülhet az új rész. Tehát ne sajnáljátok a karaktereket.:D Remélem ez a rész is tetszeni fog. Jó olvasást!

Harry*

Eszméletlen fejfájással keltem, ami nem meglepő. Miután visszamentem Josh bulijára, próbáltam nem a vörös hajú lányra és a balesetre gondolni, hanem csak jól érezni magam és megünnepelni Josht. Ennek érdekében teljesen lerészegedtem. Viszont ennek köszönhetően sem vertem ki őt a fejemből, hisz ébredés után ő volt az első gondolatom. Eddigi terveim szerint elmegyek a kávézóba és megkérdezem az dolgozókat a balesetről, aztán a lányról, hátha tudnak segíteni.
Nehezen és iszonyú lassan, de kikóvályogtam a folyosóra, majd tovább a konyhába.
-Reggelt. - ásítozott Louis, miközben az egyik fiókhoz lépett
-Neked is. - ültem le - Az Aspirin egyel arább van.
-Igaz. - ismerte be
Kihúzta a bal oldali fiókot, majd elővette a keresett gyógyszert. Miután mindketten bevettük, visszavánszorogtunk a szobánkba. Lezuhanyoztam, majd magamra kaptam a Rolling Stone-os pólóm, a fekete nadrágom, és miután a cipőmet is felvettem, kézbe vettem a telefonom és közöltem a lakó társammal, hogy elmentem. Mit sem törődve velem lefeküdt a kanapéra és bekapcsolta a TV-t.
A kávézó előtt az aszfalt néhol még vérfoltos volt, ez kissé megrémisztett. Néhány pillanatig csak meredtem a vérre, majd rávettem magam és besétáltam. Leültem a pulthoz, majd kértem egy kávét.
-Mi történt tegnap este? - kérdeztem minden előzmény nélkül
-Autóbaleset. - mondta sajnálkozva a srác
-Nem tudod kit ütött el? Vagy hogy túl élte-e? - érdeklődtem
-Fogalmam sincs. - mondta tanácstalanul
-Kik játszottak itt? - kérdeztem újat
-Három gimnazista. A főnök tud róluk többet. Csak annyira vagyok képben, hogy minden pénteken kilenckor lépnek fel. - vont vállat
-Remek, köszi. - hálálkodtam
Kifizettem a kávét, majd belekortyoltam és haza indultam. Nem tudtam megállni, hogy pár másodperc erejéig ne tévedjen tekintetem ismét a véres aszfaltra. Szörnyű látvány volt.
Még mindig fájó fejjel, de haza sétáltam, és a kanapén alvó Louis várt. Halványan elmosolyodtam, majd felvonultam a szobámba. Jóformán még mindig nem tudok róla semmit, de nekem az is elég, hogy pénteken újra fellépnek. Nem érdekel, hogy várnom kell egy hetet, ott leszek, ha törik, ha szakad.

Luke*

-Luke, nem akarsz már lefeküdni? - nyitott be anya
-Tizenegy óra van, még nem vagyok álmos. - ellenkeztem
-Szörnyű vagy, fiam. - sóhajtozott
-Amúgy is, te miért vagy ébren? - fordultam az ajtó felé - Ráadásul nem is pizsamában vagy.
-Be kell mennem az irodába, ha hívnak. Hoznak egy fontos papírt, amit alá kell írnom, aztán meg kell csináljam a jegyzőkönyvet és sorolhatnám. - forgatta a szemét
-Ilyenkor? - döbbentem le
-Igen, tudod milyen ez. Nincs megállás. - vont vállat - Mit szólnál hozzá, ha holnap elmennénk egy étterembe vacsorázni? Csak mi hárman.
-Vagy mi lenne, ha itthon maradnánk, és mire haza érsz, összedobnánk valamit Torival? - ajánlottam fel
-De most ne mindent ő csináljon. - nevetett
-Egy kicsit besegítek majd.
Mondatom végére anya telefonja csörögni kezdett. Nagyon sóhajtott, majd miután kinyomta a hívóját, homlokon puszilt és elindult.
Azóta, hogy apa ismét misszióba ment, anya kevesebbet van itthon, mint amúgy. Már szinte csak aludni jár haza.

Miközben folytattam a zene hallgatást, és a haverjaimmal való beszélgetést, csörögni kezdett a vezetékes telefon. Nehezemre esett ugyan, de lementem. Mégis ki képes hajnali fél háromkor felhívni? Sietve emeltem fel a telefont és szóltam bele.
-Reed lakás, miben segíthetek? - kérdeztem érdeklődve
-Jó estét, elnézést a zavarásért. A helyi kórházból telefonálok, Mrs.Veronica Reed-et keresem. - szólt bele egy nő
-A szüleim nincsenek itthon. Hagy valami üzenetet? - nyúltam a tollért
-Igen. - válaszolt határozottan, némi gondolkodást követően - A lányuk autóbalesetet szenvedett és kórházba került.
-Mi? - ejtettem le a tollat - Biztos? Melyikbe vitték?
-Uram, nyugodjon meg, kérem. - kérlelt a nő - Victoria a legjobb kezekben van, a Szent Anna kórház orvosai mindent megtesznek érte.
-Azonnal ott vagyunk. - csaptam le a készüléket
Felrohantam a szobámba, majd készülődés közben anyát csörgettem, aki harmadjára felvette a telefont.
-Mi történt? - kérdezte türelmetlenkedve - Tudod, hogy dolgozom.
-Azonnal gyere a kórházba. - mondtam ellent nem tűrő hangon - Torinak autóbalesete volt.
-Mi? Most? Merre vagy? - kérdezte zihálva
-Már elindultam, majd útközben felveszel, csak ülj be a kocsiba és gyere. - türelmetlenkedtem
-Muszáj volt ilyen sötétben elindulnod? Nem várhattál volna meg? - förmedt rám
-Anya, csak gyere már. - hitetlenkedtem
Letettem a telefont, majd futni kezdtem. Igaz, hogy én és Tori öt percet nem bírunk egymás mellett, mégiscsak a nővérem és iszonyatosan aggódom érte. Valószínűleg több időt tölt velem, mint anya. Ő főz és mos rám, mintha nem is a nővérem lenne, hanem valami házvezető nő.
Körülbelül félúton anya felvett, onnan már perceken belül a recepción voltunk. A főnővér türelemre utasított minket, Torit azonnal a műtőbe vitték. Azzal kicsit meg tudtak nyugtatni, hogy a szemét ittas vezető már rács mögött van, de még mindig ugyanúgy féltem.

Nem akarom elveszíteni a nővéremet. 
Anya idegesen járkált fel-alá, miközben apát próbálta elérni, reménytelenül. Én csak csendben meredtem magam elé. Elgondolkoztam mennyi őrültséget csináltunk együtt. Annak ellenére, hogy általában kiabál velem, amiért nem takarítok, rengeteget hülyeséget megcsinált.
Talán 7-8 éves lehetett, amikor nyáron bicikliztünk. Egy hirtelen kanyarban viszont felborult, ennek következtében pedig letört egy darab a fogából. Először sírt, de hamar elnevette magát. Rendkívül erős személyiség. Tíz éves voltam, amikor apa először kiutazott, három hónapra, Afganisztánba. Következő évben már fél évet volt távol, Koszovóban. Azóta is minden évben kiutazik valahová a kontingenssel és harcol. Mérhetetlenül büszke vagyok és felnézek rá, de sokkal jobban örülnék neki, ha itthon lenne.
Körülbelül négy órába telt, mire kijött valaki a műtőből. Az orvos a véres kesztyűket helyezte a kukába, mire én is és anya odasiettünk.
-Jó napot, doktor úr. Veronica Reed vagyok. A lányomat műtötte. Kérem mondja, hogy rendbe jön. - könyörgött anya könnyek közt
-Kérem üljenek le. Azonnal jövök és mindent elmondok. - nyugtatott az orvos
Bement egy szobába, Torit pedig abban a pillanatban tolták ki. A műtővel szembe vitték, majd bekötötték az infúzióját. Anya eközben már majdnem sírva állt mellettem, remegő végtagokkal. Próbáltam nyugtatni, de nem nagyon sikerült. Az orvos visszaért átöltözve, kezében a papírokkal.
-Miss Reed állapotát sikerült stabilizálni, viszont nincsenek túl jó híreim. A gerince csúnyán roncsolódott, aminek hónapokba, akár 1-2 évbe telik, mire helyrejön. Addig tolószékbe kényszerül.
Az utolsó mondtad hallatán mindketten ledöbbentünk, nem akartunk hinni a fülünknek. A baj az volt, hogy itt még nincs vége.
-Jelenleg kómában, van, és kilátástalan mikor fog felébredni. Lehetnek napok, hetek, de akár hónapok is. Továbbá kulcscsonttörést szenvedett és ki kellett vennünk az egyik veséjét.
-Oh, Uramisten! - sírt anya 
-Nagyon sajnálom. - húzta a száját az orvos - Most magukra hagyom. Ha bármi gond van, esetleg kérdezni szeretnének valamit, szóljanak a főnővérnek, és keressék Dr.Montgomery-t.
-Köszönjük. - hálálkodtam 
Leültettem anyát, aki nem tudta abbahagyni a sírást. Tori nagyon rossz állapotban volt. A feje alaposan be volt kötve, karján kisebb-nagyobb zúzódások, körülötte pedig a csipogó gépek.
-Rendbe fog jönni. - próbáltam vigasztalni anyát
Fogalmam sincs mi lesz most. Apa ugyebár jelenleg is Afganisztánban tartózkodik, és a szerződése még két hónapig odaköti. Viszont, ha nem jön haza, anya teljesen össze fog omlani. Így is teljesen ki van, de, ha nem lesz mellette valaki éjjel-nappal, borzasztó lesz. Minden percben itt fog ülni, ami neki sem fog jót tenni. 
Miközben anya Tori kezét szorongatva sírt, a telefonja csörögni kezdett. Kivettem a kezéből, mivel a könnyeitől úgysem látta volna a hívót, és beszélni sem lett volna könnyű.
-Mi történt? - kérdezte apa idegesen, amint felvettem a telefont
-Torit elütötték. - mondtam nehezen
-Tessék? - döbbent le - Ki? Mikor? Hogy van?
-Ma hajnalban, a sofőr már börtönben van. Van egy kulcscsont törése, hónapokra tolószékbe kerül és jelenleg kómában fekszik. - részleteztem
-Oh, te jó ég. - mondta remegő hangon - Add anyát.
Szó nélkül átnyújtottam a továbbra is megállás nélkül zokogó anyának a telefont, aki azonnal kikapta kezemből. Mögé álltam, majd a nyugodtnak tűnő Torit nézve, anya hátát simogattam. Fogalmam sincs miről beszéltek, de feltételezem apa is nyugtatni próbálta. Beletelt jó néhány órába, míg szép lassan csillapodott a sírással.

Harry*

Abban hitben lett kicsit jobb kedvem, hogy pénteken lehet találkozok a lánnyal. Nagyon örülnék neki. Igaz, csak pár pillanatra láttam, mégis képtelen vagyok kiverni a fejemből. 
Gondolkozásomban a telefonom csörgése zavart meg, a banda egyetlen szőke tagjának a nevét a képernyőre rajzolva.
-Hallgatlak. - vettem fel sietősen
-Gyertek a kórházba azonnal. - mondta izgatottan - Denisenél megindult a szülés.
-Komolyan? - kérdeztem vissza széles mosollyal - Indulunk. - csaptam le a telefont - Louis!
-Mi van? - lépett ki fáradtan
-Niall bármelyik pillanatban nagybácsi lehet.
-És mi még itthon vagyunk? - kérdezte felháborodva
Kirohantunk a lakásból, majd azonnal autóba ültünk. Alig negyed óra múlva már az idegeskedő Niall mellett voltunk mindannyian. Nem szeretek kórházba járni, bár ezzel nem hiszem, hogy egyedül lennék. Szörnyű látni a sok beteg embert és arra gondolni ilyenkor, hogy nem tehetünk értük semmit.
-Ne hozzak valamit a büféből? - kérdeztem az izgatott nagybácsit
-Egy kávé jó lenne. - mondta némi töprengés után
-Hozom.
Lesétáltam a földszinten lévő büfébe, ahol pillanatokon belül átadták a kért koffeines italt. Visszafele menet nem bírtam ki, bepillantottam néhány kórterembe. Az első emelet a súlyos sérülteké volt. A lépcső melletti műtő előtt haladtam el, amikor elfordultam a vele szemben létrehozott kórterembe. Kezemből kiesett a gondosan kavargatott kávé, amikor az ágyon megláttam Őt.