03.fejezet - Csak a kórterem előtt

HiEveryone! Meghoztam az új részt. Iszonyatosan örültem a kommenteknek, annak pedig még jobban, hogy kétszer annyian írtatok, mint az első részhez. Remélem ehhez is sokan kommenteltek majd. A helyesírási hibákért ne haragudjatok, de fáradt is vagyok és sietek. Javítom őket, amint tudom. Ne spóroljatok a karakterekkel, se a pipálásokkal. Jó olvasást!:)

Harry*

Kezemből kiesett a gondosan kavargatott kávé, amikor az ágyon megláttam Őt.
Hitetlenkedve pislogtam, képtelen voltam hinni a szememnek. A kórteremben minden bizonnyal a testvére és az édesanyja volt, háttal az ajtónak. A feje hiába volt bekötve, válláig érő vörös haja így is látszott. Békésen feküdt, bár nem lehetett túl nyugodt a sok gép és vezeték társaságában. Lesétáltam a büféhez még egy kávéért, miközben a látottakat próbáltam feldolgozni. 
-Elnézést, kérhetnék még egy kávét, és egy felmosót? Az első emeleti lépcsőkanyarban kiöntöttem az előzőt.
-Elintézem, kedveském. - mosolygott az idős hölgy
-Köszönöm. - hálálkodtam
Próbáltam nem a kórterembe figyelni, amikor ismét elhatároztam, hogy feljuttatom a kávét Niallnek, de nem sikerült. Még mindig nem tudtam elhinni. 
Amikor végre sikerült átadnom a még mindig izgatottam fel-alá járkáló bandatagnak a koffeines ital, leültem Liam mellé. Csak arra tudtam gondolni, hogy mennyire lehetnek súlyosak a sérülései. Tudni akartam, hogy ki ütötte el, és hogy mikor jön rendbe. Érdekelt, hogy lesznek-e a maradandó sérülései. Meg akartam látogatni, de nem tehettem. Nem hagyhattam el Niallt, hisz a lánynak még a nevét sem tudom. Valószínűleg nem is tudtam volna besétálni a kórtermébe. Azt sem akartam, hogy a szülei, vagy bármely más családtagja meglásson. Azt hinnék, valami idióta vagyok, hisz nem is ismerem őt. Minden bizonnyal nem engednék, hogy látogassam, hisz azt sem tuják ki vagyok. Biztos azt hinnék, csak azért járok a kórházba, hogy ezzel is hírnevet szerezzek magamnak: "Harry Styles, a jótékonykodó sztár." Nem, nem akarom ezt látni a címlapokon. Ha esetleg meglátogatom, arról soha senki nem tudhat. Ha kiderülne, hogy bent jártam nála, a média szétszedné a családot. Nem lenne egy perc nyugtuk sem, ezt pedig nem hagyhatom. Nem tehetem tönkre őket, hisz így is van elég problémájuk láthatólag. De legalább egyszer mindenképp be akarok menni hozzá. 
Gondolatmenetemet egy kicsapódó ajtó zavarta meg, amin Greg széles mosollyal jött ki. Niall izgatottan felé sétált, és mi is epekedve vártuk a híreket.
-Fiú. - mondta büszkén
Niall a nyakába borult, eszméletlenül örült nekik. Mi is gratuláltunk, majd megnéztük a kicsit. Közös döntés alapján Theonak hívják. Mese szép baba, mindenki örült annak, hogy ő is és Denise is jól vannak.
Én viszont mindezek ellenére sem tudtam csak azon aggódni, vajon jó ötlet-e meglátogatnom Őt. 

Három nap telt el azóta, hogy megláttam Őt a kórházban. Nem voltan benne biztos, de amikor az anyja és vélhetőleg az öccse elhagyta a kórtermet, csak megálltam az ajtóban, és néztem őt. Aztán, amikor megkérdeztem, látogathatják-e, közölték velem, hogy csak nagyon közeli családtagok. Szóval nem mehettem be hozzá. Addig, míg vissza nem ért az édesanyja és az öccse, csak szó nélkül álltam az ajtónál és bámultam. Szerintem a nővérek kezdtek aggódni értem. De nem érdekelt. Azóta mindennap megtettem. Este, olyan kilenc óra körül mennek el egyszerre, úgy közel fél órára. Máskor néhány órára itt hagyják a másikat, gondolom azért, hogy aludjanak egy kicsit. Azóta, hogy megláttam itt, minden este bejövök. Komolyan mondom, nem ismerek magamra. Bánom ugyan, hogy nem mehetek be, de rá jöttem, hogy nem is lenne szabad ennél közelebb lennem hozzá. Ha belépek, az valahogy úgy is kitudódik, ezt viszont nem engedhetem. Ráadásul, mit mondhatnék neki? Hisz még csak a nevét sem tudom. 
Mégis itt állok, immáron harmadik napja. A srácok úgy tudják bárban vagyok, és nem is kell, hogy erről tudjanak. Minél kevesebben tudnak róla, annál kisebb az esélye annak, hogy kiderül. 
-Uram, segíthetek valamiben? - lépett hozzám az egyik nővér - Esetleg hozhatok valamit?
-Nem, köszönöm. - hálálkodtam
-Közeli hozzátartozó?
-Nem. - mondtam kissé csalódottan
-Akkor sajnálom, de még nem mehet be hozzá.
-Nem gond, nekem itt is jó. 
A nővér szó nélkül, és egy elég érdekes arckifejezéssel tovább állt, de éreztem, hogy még figyel. Nem hibáztatom, kissé őrültnek tűnhettem. Jelenleg viszont ez érdekelt a legkevésbé. 

Luke*

Már három napja, hogy Tori eszméletlenül fekszik a kórházban. Anya egy pillanatra sem akar elmozdulni mellőle, apát pedig nem tudják haza engedni, míg a következő haza tartó gép fel nem száll. Szóval még közel egy hét, mire haza ér. Rettenetesen nehéz anyát rávennem, hogy este haza menjünk és zuhanyozzon le. Alig tíz percig tart neki, azonnal visszamegy a kórházba. Kezdek aggódni érte. Persze, iszonyatosan félek én is, hisz a nővéremről van szó, de anya ezt teljesen másképp dolgozza fel. Ha sikerül rávennem, hogy haza menjen és aludjon, néhány órán belül ismét Tori ágya mellett ül, mert nem tud aludni. Rémálmai vannak, én pedig egyre jobban aggódom érte. Valakinek viszont muszáj tartani benne a lelket. Ez a valaki pedig mindenképp én vagyok, hisz apa nem tud még haza jönni. Ha minden igaz, a nagyiék ma érnek Londonba, Barcelonaból. Anyai ágon félig spanyolok vagyunk. A nagyiék, és néha anya is beszélt hozzánk spanyolul, de se én, se Tori nem tudunk egy értelmes mondatot kibökni. Ő általánosban és a gimiben is franciát tanul, ami nem megy neki a legjobban, de azért egész ügyesen el tud társalogni néhány dologról. 
Ahogy Tori ágya mellett, háttal ültünk az ajtónak, fülemet halk nesz zavarta meg. A hang irányába fordultam, ami az üvegajtó felől jött. Megérkeztek a nagyiék. 
-Sziasztok. - köszöntek egyszerre
Mindketten sajnálattal körbe ölelgettek minket, majd a a nagyi vázába helyezte a virágot. Leültem az ágy végére, átadva így a helyem a széken. A szomszédos, üres ágy alól kihúztam még egyet, így nagyapa is le tudott ülni.
-Hogy van? - nézte sajnálattal Torit a nagyi
Mivel anya nem volt épp beszédes állapotban, én nyitottam szólásra ajkaim, hogy közöljem a nagyiékkal a történteket.
-Kulcscsonttörése van, és valószínűleg hónapokig tolószékbe kényszerül. - foglaltam össze röviden
-Alszik? - suttogott nagyapa
-Igen, már három napja. - ironizáltam
Ebből leesett nekik, hogy Tori még mindig kómában van. Igaz, nekem egyedül nem sikerült, de a nagyiék segítségével rá tudtuk beszélni anyát, hogy a ma estét otthon töltse. Miután haza értünk, a nagyiék cuccát felvittem a vendégszobába, majd bekísértem anyát is, hogy aludjon. Magammal vittem az autó kulcsát a szobámba, valamint a ház kulcsot, miután gondosan bezártam az ajtót. Nem akartam, hogy anya ilyen állapotban egyedül menjen bárhová. 

Harry* 

Elmúlt kilenc óra, így ismét elindultam a kórházba. A fiúk megint csak azt hiszik, hogy egy bárba tartok. Pontosabban csak Louis, mivel vele élek egy fedél alatt. Autóba ültem, majd elindultam. Mindig elgondolkozok rajta, vajon mi lenne, ha egyszer csak felébredne. Ha akkor kelne fel, amikor senki nincs a környéken, csak én. Vajon mit szólna hozzá? Biztos hülyének nézne, hisz semmit sem tudok róla.
-Óhajt valamit? - lépett mellém ismét a nővér
Ő már biztos elkönyvelt valami idiótának, aki minden este a vörös hajú lány kórterme előtt ácsorog, és nézi Őt.
-Nem, köszönöm. - hálálkodtam
Tovább állt, de láttam rajta, hogy nem szívesen hagy magamra. Csak álltam és néztem, ahogy fekszik. Másoknak ez unalmasnak tűnhet, de nekem nem volt az. Valamiért nem volt unalmas az, hogy csak álltam közel fél órán keresztül egy üvegajtónál és a kórteremben fekvő vörös hajú lányt néztem. Az idő hamar elment, pedig szívesen maradtam volna tovább is.
-Uram, várjon! - rohant utánam a nővér
Csak érdeklődve megfordultam, nem tudom, talán arra számítottam, hogy majd beenged. Viszont nem tudtam, hogy képes lennék-e csak úgy besétálni hozzá. Néhány másodperc leforgása alatt, míg az idősödő nővér utolért, sok minden megfordult a fejemben, de hagytam őt beszélni.
-Ne haragudjon, de nem tudtam nem észrevenni, hogy mindig akkor jön, amikor a lány anyja és öccse elmegy, és akkor távozik, amikor ők visszajönnek. Tudom, semmi közöm hozzá, és nem is ez érdekel, csak szólni akartam, hogy ha szeretne, még maradhat. A lány anyja, sem az öccse nem szólt, hogy maradnának éjszakára, márpedig muszáj szólniuk és eddig mindig meg is tették. Tudom, ez nem ugyanolyan, mintha bemehetne és beszélhetne hozzá, de csak ennyit tehetek. - mondta sajnálkozva
-Nekem ez is rengeteget segít. - mondtam széles mosollyal - Nagyon hálás vagyok, köszönöm. 
Csak szó nélkül visszamentem az ajtóhoz és tovább figyeltem Őt. Ilyenkor egyáltalán nem is gondolkoztam, csak néztem Őt. Az agyam akkor indult be, miután beültem az autóba. Ilyenkor pedig rengeteg gondolattal eljátszottam. Hogy mi lett volna, ha nem látom meg itt. Talán feleslegesen elmegyek pénteken a kávézóba, de utána mit tettem volna? Tovább keresem, vagy inkább feladom? Hogy őszinte legyek, gőzöm sincs miért olyan fontos nekem az, hogy megismerjem. Talán csak a kisugárzása. Itt fekszik különböző gépekre kötve, mégsem az jár a fejemben, hogy talán nem éli túl, hanem az, hogy fel fog épülni. A közelében a siralmas helyzet ellenére mindig pozitívan gondolkozok.
A legelső éjszaka majdnem lebuktam. Úgy negyed tíz körül értem ide, haza sem mentem a stúdiózás után. Felsétáltam és megkérdeztem látogathatják-e. Aztán kerültem egy székre az ajtó elé, mivel nem engedtek be. Viszont úgy tíz perccel később visszaért a lány anyja és öccse. Próbáltam kicsit távolabb húzódni a székemmel, aztán leléptem. Másnap már háromnegyed kilenckor parkolót kerestem és megvártam, míg kijönnek. Aztán felsétáltam, de mivel még mindig nem látogathattam, csak kintről figyeltem. Ezt csinálom azóta minden éjszaka. Gőzöm sincs mit tennék, ha egyszer felébredne és rám pillantana. Azt sem tudom konkrétan mi történt vele, azon belül, hogy elütötte egy autó. Csak annyit mondott a nővér, hogy kómában fekszik és többet nem mondhat. Ez az őrületbe tud kergetni. 

Lea* 


Azóta, hogy Torit elütötték a kávézó előtt, nem tudok aludni. Rémálmok gyötörnek. Újra és újra átélem azt az éjszakát. Amikor meghallom a fékcsikorgást és kirohanok. Viszont már késő volt. Tori eszméletlenül, a saját vérében feküdt az aszfalton. Lefagyva álltam és néztem. Nem tudtam felfogni a történteket. Eközben Nath nagy erőkkel tárcsázta a mentőket, de az ő szemeibe is könnyek gyűltek. Aztán amikor megláttam azt a részeg barmot kiszállni az autóból, nem bírtam magammal. Sírva odarohantam és teljes erőmből ütni kezdtem a mellkasát, miközben szidtam. Mai napig nem tudtam feldolgozni azt az éjszakát, pedig már 4 nap telt el azóta. 
Sem én, sem Nath nem áthatja Torit, csak az ajtó túloldaláról, mivel nem vagyunk közeli hozzátartozók, csak barátok. Ehelyett mindennap elugrunk néhány órára a házukba, hogy kicsit ránézzünk, vagy meglocsoljuk a virágokat, mivel Mrs.Reed teljesen kiakadt, Luke pedig vigyáz rá. Nem lennék szegénykém helyében, nagyon erősnek kell lennie. Mr.Reed jövőhétig még biztos nem ér haza, addig neki kell tartania a frontot és a lelket az anyjában. Persze én is és Nath is örömmel segítünk, ha már nem látogathatjuk Torit. Reméljük minél előbb beengednek hozzá. Nekünk is elég idegölő, hogy nem mehetünk be hozzá, és nem beszélhetünk neki, habár úgy sem hallana.
Gondolatmenetem a duda zavarta meg, Nathan ezzel jelezte, hogy rám vár. Elköszöntem a szüleimtől, kiszaladtam majd elfoglaltam az anyós ülést.
-Hogy vagy? - érdeklődött Nath
-Egyre szarabbul. - sóhajtoztam
-Még mindig nem tudsz aludni?
-Nem. Annyira jó lenne már bemenni hozzá. 
-Tudom, én is örülnék neki. - értett velem egyet - De az is elég, hogy segítünk a családjának.
-Igaz, rosszabb lenne ölbe tett kézzel otthon ülni. - adtam neki igazat
A Luketól kapott kulccsal besétáltunk a házba, és míg Nath a virágokat locsolta, én beraktam egy adag szennyes ruhát a mosógépbe. Épp, mielőtt elindítottam volna, a telefonom esze-veszett csörgésbe kezdett. Azonnal a fülemhez kaptam a készüléket, majd kisétáltam a fürdőszobából.
-Szia, Luke. Minden rendben? - kérdeztem izgatottan
-Szia. Hát, azontúl igen. - célzott a balesetre - A nagyiék most érkeztek, és sikerült rábeszélnünk anyát arra, hogy ma otthon töltse az estét. Csak annyit akartam mondani, hogy a héten nem kell jönnötök, mert a nagyi biztos mindent meg akar majd csinálni. - hangján hallani lehetett, hogy közben szemet forgat - Tényleg nagyon köszönünk mindent.
-Tudod, hogy szívesen segítünk. De tudod, ha bármire szükségetek van, hívj, kérlek.
-Rendben, szólok mindenképp. Hívlak, ha látogathatjátok Torit. 
-Köszi, üdvözlöm a nagyiékat és anyudat.
-Átadom, szia.
-Szia. - nyomtam ki a telefont

Harry*

-Srácok! - kiáltott a nappaliból Niall
Ha így összehív minket, akkor bejelenteni valója van. Nekem ez viszont nem a legmegfelelőbb pillanat, hisz indulnom kellene a kórházba. Mindenesetre leszaladtam, hogy megtudjam mit akar a szöszi.
-Gyors leszek. Csak azt akartam mondani, hogy haza utazom erre a hétre Greggel meg Denisel. - foglalta össze tömören
-Rendben. Nekem mennem kell, majd jövök.-álltam fel sietősen
-Hova rohansz? - fordult utánam Louis
-Csak a bárba. - hazudtam ismét
-Megint? Ez már zsinórban a negyedik este, haver. - fakadt ki Liam
-Igaz. Azóta, hogy Theo megszületett, minden este ott vagy. - adott nekik igazat Zayn 
-Veled megyek. - állt fel Liam - Én úgy sem ihatok, majd haza hozlak, de nem akarom, hogy csinálj valami hülyeséget.
-Mi? Nem kell, menj haza és pihenj. - ellenkeztem - Az elmúlt három vagy négy este sem csináltam semmi, most sem fogok.
-Ez biztos? - kérdezte Niall
-Igen, biztos. - mondtam határozottan 
Nehéz is lett volna bármi őrültséget csinálnom, amikor a bárnak még csak a közelébe sem mentem. Nehezen, de sikerült rá vennem a srácokat, hogy ne kísérjenek el. Így is késve érkeztem a kórházba, féltem, hogy nem lesz túl sok időm. Berohantam, majd az első emeletre érve lassítottam kicsit. Ismét megálltam az ajtó előtt, majd pár perc múlva megszólított a nővér.
-Uram, elnézést. - lépett mellém 
-Igen? - fordultam felé
-Bemehet. - biccentett fejével a kórteremre
-Tessék? - döbbentem le
-Bemehet hozzá. - mondta széles mosollyal